"Nem volt még ember, aki olyan elegánsan tudott aludni, ahogy Fermina Daza, azzal a megkövült
táncmozdulattal és fél kezét a homlokán nyugtatva;  de olyan ember sem volt, aki úgy megvadult
volna, amikor megzavarták annak az érzéki gyönyörnek az élvezetében, hogy bár fönn van már, de
azt hiszi, hogy még alszik. Urbino doktor tudta, hogy az asszony fülelve várja, mikor üt már valami
zajt, valami apró kis neszt, és még hálás is lesz érte, mert akkor megvan a bűnbak, aki tehet róla,
hogy hajnali ötkor felébredt. Ez olyannyira így volt, hogy azzal az egy-két alkalommal, amikor ő kénytelen volt a lábával tapogatózni a sötétben, mert nem találta ott a papucsát a szokott helyén, az
asszony   hirtelen   megszólalt,   még   félálomban:   "Kinn  hagytad   este   a   fürdőszobában."   És   rögtön
utána, már a ő éber hangon, ki is fakadt: -Ebben a nyomorult házban már aludni se hagyják az embert.
Aztán megfordult az ágyban,   és a legkisebb kíméletet sem tanúsítva önmaga iránt, felgyújtotta a
villanyt, boldogan, hogy megvolt az aznapi első győzelme. Tulajdonképpen közös játékuk volt az
egész, mitikus és perverz, de éppen ezért üdítő játék: a házi szerelem veszélyes örömeinek egyike.
De   egyszer   egy  ilyen   kisded   játékuk   oda   vezetett,   hogy  együttélésük   első  harminc   éve   majdnem
folytatás nélkül maradt, mivel egy reggel kiderült, hogy nincs szappan a fürdőszobában.
Az   a   reggel   is   a   szokásos   módon   kezdődött.   Juvenal   Urbino   doktor,   aki   akkoriban   még  segítség
nélkül is meg tudott mosakodni, kijött a fürdőszobából, és a sötétben öltözködni kezdett. Fermina
Daza  most is  abban a  langyos embrióállapotban feküdt   ott,  mint   mindig, csukott   szemmel,
nesztelenül   pihegve,   és   karját   azzal   a   bizonyos   szakrális   táncmozdulattal   a   feje   fölé   hajlítva.   De most is félig ébren volt már, mint mindig, és Urbino doktor tudta ezt. Előbb hosszan megropogtatta
a szoba sötétjében a kikeményített fehérneműjét, azután megszólalt, mint aki magában beszél:
- Már legalább egy hete szappan nélkül mosakszom - mondta.
Mire az asszony egészen fölébredt, elgondolkodott, és úgy elöntötte a düh, hogy bekapta volna a
világot, mert valóban elfelejtett  új szappant vinni a  fürdőszobába. Már három nappal azelőtt
észrevette, hogy elfogyott a szappan, de akkor éppen a zuhany alatt állt, és arra gondolt, hogy majd
zuhanyozás után hoz egy új szappant, de aztán elfelejtette, és csak másnap jutott az eszébe. Aztán a
harmadik napon is ugyanez történt vele. A valóságban nem telt el egy hét, ahogy a férje mondta,
hogy súlyosabbnak tüntesse fel a bűnét, de három nap csakugyan eltelt, megbocsáthatatlanul, és a
düh,     amiért   rajtakapták     egy   mulasztáson,      végképp      kihozta    a  sodrából.    Most    is  támadással
védekezett, mint mindig:
- Pedig én mindennap fürödtem - ordította magánkívül -, és mindig volt szappan!
Bár jól ismerte a felesége harcmodorát, Urbino doktor most az egyszer nem bírta tovább. Valami
szakmai  ürüggyel beköltözött  az  Irgalmasok  Kórházának  egyik    orvosi    szobájába, és  csak
délutánonként   ment   haza   átöltözni,   mielőtt   az   otthon   fekvő  betegeihez   indult.   Amikor   a   hintója
megállt   a   ház   előtt,   Fermina   Daza   kiment   a   konyhába,   mintha   valami   sürgős   dolga   volna,   és   ott
maradt mindvégig, amíg a hintó elé fogott lovak patáinak csattogása újra föl nem hangzott az utca
kövezetén.   Aztán   valahányszor   el   akarták   simítani   a   viszályt   az   elkövetkező  három   hónap   alatt,
csak még jobban felszították. Urbino doktor mindaddig nem volt hajlandó hazatérni, amíg Fermina
Daza     be   nem   ismeri,   hogy   nem     volt  szappan     a  fürdőszobában,     ő  pedig    mindaddig      nem    volt hajlandó   visszafogadni,   amíg   a   férje   be   nem   vallja:   szándékosan   hazudott,   csak   azért,   hogy  őt gyötörje.
Az incidens persze jó alkalom volt rá, hogy sok más, nagyon sok más viharos reggel csetepatéit is
felhánytorgassák egymásnak. A sérelmek újabb és újabb sérelmeket forgattak ki a mélyből, régóta
beforrott   sebeket   téptek   fel,   új   sebeket   ütöttek,   és   mindkettőjüknek   rá   kellett   döbbennie   arra   a
fájdalmas   igazságra,   hogy   a   házasélet   harcmezején   eltöltött   hosszú   évek   alatt   jóformán   csak   a
haragjaikat   terelgették   ide-oda.   Urbino   doktor   végül   azt   javasolta,   hogy   vessék   alá   magukat   egy
közös gyónásnak, és valljanak ki mindent, akár az érsek úr előtt, ha kell, hogy az ügy az úristen
színe elé kerüljön, és ítélje meg ő, mint legfőbb döntőbíró, hogy volt-e szappan a fürdőszobában,
vagy nem volt. Mire Fermina Dazából, aki egyébként úgy meg tudta fékezni a nyelvét, kirobbant az
a mondat, amely aztán bekerült a történelembe:
- Szarok én az érsek úrra!
A   káromkodásba   beleremegtek   a   város   falai,   mendemondák   támadtak,   melyeket   aztán   nem   volt
könnyű  megcáfolni,   és   ez   a   néhány   szó   úgy   szállt   szájról  szájra,   mint   egy   operettária   refrénje:
"Szarok én az érsek úrra!" Fermina Daza tudta, hogy elvetette a sulykot, és nem várta meg a férje
reakcióját, hanem megfenyegette, hogy hazaköltözik az apja hajdani házába, amely még mindig az
ı tulajdonában volt, bár bérbe adta, és különféle irodák működtek benne. És ez nemcsak fenyegetés
volt, komolyan gondolta, és nem érdekelte, ha botrány lesz belőle, úgyhogy a férje időben észbe
kapott. Neki nem volt bátorsága felrúgni az előítéleteit, inkább engedett. Nem úgy, hogy ráhagyta
volna: volt szappan a fürdőszobában, hiszen az az igazság sárba tiprása lett volna, hanem úgy, hogy
bár    újra  egy   fedél   alatt  éltek,  de   külön   szobában,    és   nem    beszéltek    egymással.      Így  ültek   az
ebédlőben   is,   és   olyan   ügyesen   használták   föl   a   gyerekeiket   az   asztal   egyik   végétől   a   másikig
történő üzenetközvetítésre, hogy azok észre sem vették, hogy ők ketten nem beszélnek egymással.
A dolgozószobához nem tartozott külön fürdőszoba, de az új életmód megoldotta a hajnali zajok
miatti konfliktust, mert Urbino doktor most már csak azután ment be a fürdőszobába, hogy előbb
felkészült   az   órájára,   és   most   már   valóban   ügyelt   rá,   hogy   föl   ne   ébressze   a   feleségét.   Az   esti fogmosás   idején   viszont   gyakran   előfordult,   hogy   egymásba   botlottak,   és   ilyenkor   egyikük   kint maradt, és megvárta, amíg a másik végez. Így telt el négy hónap, mígnem egy este Urbino doktor egy könyvvel a kezében nemcsak hogy végigdőlt a családi ágyon, ahogy máskor is szokott, amíg a
felesége ki nem jön a fürdőszobából, hanem el is aludt rajta. Fermina Daza jól megrecsegtette az
ágyat, ahogy lefeküdt mellé, hogy ébredjen fel, és menjen el onnét. Fel is ébredt félig-meddig, de
ahelyett   hogy   felkelt   volna,   eloltotta   a   lámpát,   és   átölelte   a   párnáját. Erre Fermina Daza rázni
kezdte a vállát, hogy térjen magához, és menjen át a dolgozószobába, de őneki olyan jó volt, hogy
végre megint a dédszülei pehelymatracos ágyában fekhet, hogy inkább megadta magát:
- Hadd aludjak itt - mondta. - Volt szappan. Amikor, már az öregség küszöbén, felidézték ezt az
esetet, egyikük sem akarta elhinni azt az elképesztő igazságot, hogy fél évszázados együttélésüknek ez volt   a   legsúlyosabb   viszálya,   az   egyetlen,   amelynek   során   mindkettőjükben   feltámadt   a   vágy,
hogy számoljanak fel mindent, és ki-ki menjen a maga útjára. És még a szelíd öregkor évéiben is
óvakodtak attól, hogy fölemlegessék, mert az épp hogy csak beforrt sebeikből újra kiserkedt volna
a vér, mintha friss sebek lennének."

                                                                                          G.G,Marquez: Szerelem kolera idején